Mit mutatsz?

  Néha rá kell jönnünk,sokszor abban bízhatunk leginkább, aki a távolból figyel, mintsem, aki
melletted lépdel és azt hangoztatja mekkora támaszt nyújthat.
 Néha, már csak az utolsó pillanatban vesszük észre, ki az, aki igazán fontos személy lehet számunkra.
 Nap, mint nap találkozom olyan emberekkel, akik az elfogadást és a szeretet mérhetetlen erejét hangoztatják, miközben ők azok, akik leginkább elítélik az embereket, a leginkább emberi tulajdonságaik miatt.   Ami hatalmas ellentmondás és öngól, mégis mindenki arra figyel, amit mond, nem pedig arra, amit ténylegesen tesz.

 Nyilvánvalóan mindenki azt ítél el, akit akar, hiszen természetes, saját véleményünk van dolgokról, emberekről. Viszont nem várhatja el, hogy csak mert ő a saját szemszögét látja a helyesnek,  másoknak is azt  kell gondolni. Mégis elvárja, ebben az esetben, mondhatsz bármit, az illető végighallgatja, viszont figyelmen kívül hagyja a mondanivalód lényegét, hiszen valamilyen oknál fogva úgy gondolja, neki lehet csakis igaza.
 Tulajdonképpen diktatúrát vezet be a vita kellős közepén, amelynek egy csöppnyi értelme sincs, sőt a leginkább dühítő és vérlázító folytatni, hiszen akármit mondasz, az el lesz utasítva.

 Egyszerűen nem látja, hogy minden ember más, csupán azt látja, hogy ő maga erős akarattal rendelkezik, elítéli, aki valamilyen okból, valamilyen helyzetben nem tud lépni, gyengének tartja, ráerőlteti akaratát. De vajon nem gyengeség-e, ha elutasítja a másik ember szemléletét?
A rengeteg klisé, amelyet naponta többször is hallunk, pedig nem több, mint irodalmi toposz, egyszerűen a csapból is ez folyik, ezekkel húzunk zsákot az igazságra.

 Mert valójában nincs itt elfogadás.

Egyszer családórán megkérdezték tőlem, hogy, ha egy barátom tesz valami rosszat ellenem megbocsátok-e neki. Azt mondtam, attól függ.  Megkérdezték, mitől. Nos, attól, mondtam, hogy mi az, amit tett, ha valami eget rengetően nagy, nyilván nem, ha  kisebb, akkor természetesen igen. Aztán megkérdezték, ha elköveti a hibát és megbocsátok, tehát semmissé válik, amit tett, majd megint elköveti, akkor  ismét megbocsátok? Azt mondtam, nem, hiszen, nyilván előtte is megtette, utána is meg fogja.
- Miért hánytorgatom fel neki? - jött a kérdés. Hiszen nem hánytorgatom fel, egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy nem veszem figyelembe az előző hibákat, amelyeket újra és újra elkövetett, hiszen, azzal, hogy elnézem, nem vált semmissé, amit tett. Nem lehet a végtelenségig megbocsátani.
Nem gyengeség megmondani, ha valaki rosszat tett ellened, és nem gyengeség kizárni az életedből, hanem erősség, hiszen kezedbe veszed az életed irányítását. Te leszel az, aki megmondja, hogyan érezd magad,  vagy kivel barátkozol.
 Semmiképpen  nem lehet mentség az, vele hogyan bánnak mások, hiszen, nem attól lesz ő valaki, hanem attól, hogy ő, hogyan bánik másokkal. Nem lehet azt mondani, "velem is így bánnak" , hiszen, ha tudja, hogy rosszat tett, miért tesz rosszat?
 Igen, megpróbálhatod, meg kell próbálni helyrehozni a kapcsolatot, de nem gyengeség megmondani, hogy "hé, megbántottál", és semmiképpen nem gyengeség kizárni, hiszen előbb, vagy utóbb téged emészt fel.

  Nem az az igazi támasz, aki azt hajtogatja mennyire számíthatsz rá, nem az, aki ódákat zeng a csodálatosságodról, nem az, aki oldalakat teliír a barátságotokról, hanem az, aki ténylegesen ott van veled, megfogja a kezed és nem hagy egyedül.  Természetesen, kimondhatja, hogy segít neked, de tegye is meg.