A létezésről

 Változás. A nagy kerék csak forog. Ki tudja mikor áll meg, ha egyáltalán megáll. Aztán meg kitudja, hogy hol. 

Nos én azért vagyok olyan, amilyen, mert ismertem ezt és ismertem azt, voltam ott, és igen, máshol is ez előtt.  Egymás és a helyzetek kollaborációi vagyunk. 

Ragaszkodunk, ahhoz ami már elmúlt, ami van, és ami még el sem jött. Soha nem a pillanatnak élünk, sőt sajátmagunknak generált képzeletbeli problémákon aggódunk. 

Talán eljön egy pillanat, ami után nem lehet ragaszkodni, nem lehet kötődni, szeretni, csak vagyunk magunkkal-magunknak, mert hát végtére is saját magad az egyetlen, aki elkísér életed végéig. 

Talán minden megromlott dolgot megjavulttá lehetne tenni, csak mi sem akarjuk igazán. 

Sőt mondok jobbat, már az előtt tudod, hogy összetörik a szíved, mielőtt összetörnék, csak hagyod. Hiszen kockázat nélkül nem létezik siker, vagy idézhetném: "Az a húr csak megfeszülve zeng". És ez egy olyan siker lesz, amelynek nem fogsz örülni. 

Valószínűleg elveszted a fontosakat, legalább is nagy részét, de megtanulod értékelni a megmaradtakat. 

Igaz, hogy a negatív dolgokra koncentrálunk, de tudtad, hogy a kudarcokból tanulsz a legtöbbet? A kudarc szó értelmét veszti tehát. 

Én mindenki vagyok és mindenki én vagyok. Egyek vagyunk, de különbözünk is ugyanakkor, talán tükör lehetne homlokunk egymás irányába. Sokszor attól tanuljuk a legtöbbet, aki a legjobban irritál. 

Marhára nehéz legyőzni a szorongást, ha nem feszegeted a határokat. 

Ha tudod, hogy mindenki egyedi, akkor miért kérdőjelezed meg, ha én is ezt állítom magamról? 

Tehát eljön az Ostara, egy új kezdet, termékeny időszak, napéjegyenlőség. 

Annak idején szerettünk a homokban futkározni, és nyakig sárosak lenni, de oké, hogy már nem. 

Sőt, mára már blogot sem írok és most még is, még a kocsonyát is szerettem, de már azt sem.

Lehet, hogy két személy túl sokáig van együtt, önmagukban megváltoznak, de ők a régi egymást ismerik. Nem összeegyeztethető, külön út kell, külön élet, csak így jöhet létre fejlődés. 

Lehet, hogy régen szerettél valamit csinálni és oké, ha már nem. 

Tudod, a sötétség után mindig jobban értékeled a fényt.

Sőt néha a rossz felé változunk és nem hibáztatlak érte, mert nem hiszem, hogy ez ártana. Néha le kell rombolnunk valamit, ahhoz, hogy építhessünk. 

Mi a jó és mi a rossz? Ez igencsak relatív, igaz? 

Azt mondják majd, hogy ilyen a világ, majd elveszik tőled, amire a legjobban vágysz, csak azért, hogy érvényesüljenek. 

Sőt azt is mondják majd "Azok után, ami kettőnk közt történt?" És igen, azok után is megteszik majd. 

De tudod mit, lehet ilyen negatívan is látni, de választhatod azt is, hogy felállsz, rájössz, hogy nem te vesztettél és újra kezded. 

Mindig erősebben, mindig tanultabban, megismerheted magadat. 

Tudod írhatnál inkább naplót, tudod milyen is vagy te igazán? Mindig is csak másokra hallgatsz, mindig mást is gondolsz. 

Az igazság relatív. Adott egy táska, ami nekem olcsó. Adott ugyan ez a táska, de neki drága. Ki mond igazat? Mindkettő. Mert az én pénztárcám keretéhez képest olcsó, az övéhez nem. 

Sőt, szerinted gonosz vagyok, szerintem nem. Mert szerintem megbántottál, ezért inkább másra koncentrálok. Te meg csak azt látod, hogy ott hagytalak. Végső soron nincsen igaz. 

Az esős napok ugyan olyan napok, mint a naposak. Szükségesek, az élet alapja. Miért vagyunk annyian ellene tehát? 

Kinek akarunk megfelelni, anyánknak, magunknak, a tanárnak? Mert mindegyik nem jöhet létre, vagy nem akarjuk, hogy létrejöjjön, egyáltalán meg kell-e felelnünk? 

Azt mondják az okos depressziós és a boldog bolond, de vajon ezt tényleg így van? 

Vélemény-vélemény-vélemény. Az tény, hogy szabad és még gondolni is azt gondolsz, amit akarsz. De jöhettek hőzöngve, hogy, ha őket el kell fogadni, akkor a mi véleményünket is róluk. El is van fogadva, csak te szabályozod az életüket a másságuk végett. 

Azt mondják igazi, és egyetlen, meg örök. De nem baj, ha nincsen így. 

Talán a gyermeki őszinteség, bátorság, a legszebb. De talán nem élnél vele sokáig. 

Talán hinned kellene, abban, hogy a változás törvényszerű és örök, nincs olyan, hogy megtalálni önmagamat, nincs olyan, hogy, majd, ha elkezdem az életem. 

Jelenleg én én vagyok, az is lehet, hogy holnapra már más leszek, ahogyan ötven, vagy hatvan év múlva is. 

Már élek, nem leszek élőbb, ha munkába állok, most is élvezned kell, nem fogod jobban késbőbb sem, ha nem tanulod már meg most. 

Kellenek az alapok igen, néha viszont el kell rugaszkodni, ne félj folyton. 

Igaz, hogy Piri néninek nem tetszem, sem annak a tanáromnak, de, ha folyton azon aggódnánk ki mit gondol, akkor vajon hány részre szakadnánk. Hiszen az az ő dolga, mit érez, küzdjön meg vele ő maga.