Elballagtam

 Nem is olyan rég még nagyon féltem attól a naptól, de visszagondolva semmi borzalmas nem történt.  Egyszerűen csak nehéz dolog elengedni azokat az embereket, akikkel éveket töltöttél együtt, úgy hogy élvezted is.  Eddigi életem legszebb három éve volt.

 Még most is egy kicsit olyan, mintha jövőre velük lennék, ugyan ott, ahol eddig. Viszont beszorultnak érzem magam két osztály közé, már nem tartozok hozzájuk, de még másokhoz sem. Ami egyben nagy szabadságérzetet ad, de talán kicsit nehéz is.

Sok számomra fontos személy van, akiket még véletlenül sem szeretnék elengedni.

Visszagondolva a ballagásom napjára, azt hittem, hogy  rengeteget fogok sírni, hogy mennyire fájni fog, de ehelyett tompának és semlegesnek éreztem magam, ott volt a sok gyönyörű virág, a díszek, és szemétnek éreztem magam, amiért nem jött semmi.
 A "hivatalos ballagás" előtt haza lehetett menni, akkor megöleltem az osztályfőnökömet,  elég volt egy mondata ahoz, hogy rájöjjek mennyire szeretem az osztályt.

 Rájöttem, a tanárok csak jót akartak nekünk és, ha eleve másképp nézünk rájuk, ők is másképp állnak hozzánk. Ha szorgalmasak és becsületesek vagyunk az kifizetődik.

 Tegnap pedig találkoztam a jövendőbeli osztáyfőnökömmel és osztálytársaimmal, kellemesen csalódtam, folyamatosan attól félek, hogy újra megtörténik az, ami négy éve, de nem láttam egy bántó vagy gonosz alakot sem közöttük.

Nagyon sok mindent köszönhetek az osztálytársaimnak, akikiket szinte már a családom részeinek tekintettem/tek.   Ettől függetlenül remélem, hogy a következő éveim is legalább fele ennyire jól telnek majd, egy kicsit várom is már.


"Nagyon szép kis társaság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsuzásig..." - Ady Endre