Virágkoszorú

Érezted már, hogy valami annyira nics rendben, de nem tudod, hogy mi az, csak egyszerűen rossz?  Én igen, ami meglepő, hiszen állandóan próbálom kielemezni magamat (lehet, hogy pont ez a rossz). Napokon át ott vagy, ahol a tested, de mintha csak kívülről szemlélned, amit teszel, vagy mondasz, olyan, mint, amikor megfázol és belülről hallod magadat.  Ilyenkor mindenki megkérdezi, hogy mi a baj, de az ember csak annyit tud rá válaszolni, hogy semmi, mert hát, ő maga sem tudja.  Napokon át így éreztem, eltaszítottam magam mellől olyan embereket akiket tényleg nagyon szeretek és nem úgy viselkedtem velük, ahogyan azt érdemlik.  Azután pedig rájöttem, hogy én sem leszek örökké ilyen fiatal és a szeretteim sem élnek ezer éven keresztül és hamarosan elballagok, arról a helyről, amihez kifejezetten ragaszkodom, ezért élveznem kellene minden egyes percet.  Végül pedig, az "elszalasztottam a percet" érzés következik be, ami miatt elönt az önsajnálat, ahelyett, ...

Egyetlen egyszer néztünk össze, Sokáig, hallgatagon. Majd a busz halk dörmögéssel elindult, És azóta sem láttam a gyönyörű ifjút. S szemében oly sok fájdalom dúlt, És őszinteség, szépség és derű. Napok óta ez nekem az éltető, Az ismeretlen, titokzatos, Ő. ~~~~~

Volt már, hogy annyira szerettél valakit, hogy belesajdult az egész szíved?  Én így érzek most. De nem egy emberrel, hanem az egész osztályommal.   Mikor legelőször beléptem az osztálytermembe, ahol a többiek már a helyükön ültek, olyan volt mintha valahol a mennyországban lennék, tudom ez furcsa lehet, de így volt. Minden nyüzsgött és zizgett, teli volt élettel az egész. Ott, akkor beléjük szerettem. Életemben nem volt még olyan csodás nap, mint 2016. 09. 01.  Mert akkor néztem szembe először azokkal, akik megváltoztatták az életem.  Aztán lettek barátaim, bár a barátiköröm rengeteget változott az idő során, végül megtaláltam a helyemet és nagyon jól érzem benne magam.  Tulajdonképpen rengeteg ember van, akinek köszönetet mondhatnék ezért a csodás-csodás három évért, de nem búcsúzkodom még termézetesen, csak félek, hogy, ha késöbb írom le, akkor elfelejtem. (Mindenki álnevet kap, csak az inkognitójuk érdekében)   Először is van egy ta...

  Régen mindig mindenkinek meg akartam felelni, mert azt akartam, hogy szeressenek, hogy felnézzenek rám, hogy én legyek a példa és az, akire, ha ránéznek a buszon az idősek, azt mondják: Ez igen! Okos, illedelmes lány!  De ugyanakkor nem lehet mindenkinek megfelelni és az ember beleszakad, ha mégis megpróbál. Olyan erős késztetést éreztem, hogy azt mondják rám, igen ő szép, okos, kedves, illedelmes, csinos. Sőt néha még most is érzem ezt, ami egyrészt jól is jön különböző helyzetek megoldásában, de szerencsére visszacsökkent az egészséges mércébe.  Mostanában valamilyen oknál fogva egyszerűen megbánt, ha elvárják tőlem, hogy tanuljak, hogy kész legyen a leckém, vagyis inkább az zavar, hogy azt mondják "Fannika! Pont te?!" vagy hasonló, azért mert szorgalmas vagyok(vagyis tudok lenni) én is lehetek hanyagabb néha.  Ugyan így, zavar, ha meg kell cenzúráznom az érzéseimet, amik hozzám tartoznak, mert néha meghökkennek az emberek: "Mi volt ez tőled?".  Ugy...