Az a bizonyos plátói...
Sziasztok!
Borzasztóan régen volt bejegyzés a blogon, leginkább azért, mert nem volt időm, de mondanivalóm sem. Bar utóbbi nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán. A barátnőm döbbentett rá ma, nyelvtan órán, hogy valójában miért is csinálom.
Hosszú idő után eljött az a pillanat, amikor már nem hat meg egy bizonyos személy hízelgő mosolya, vagy, hogy hozzám szól. Nem esem vissza abba a gödörbe, amiből sokadjára és keservesen kimásztam. Hogy mire gondolok?
Hónapokon át mentem olyasvalaki után, aki még csak rám sem hederített, elhitette, hogy igen is fontos vagyok, aztán egyszer csak gondolt egyet és azt mondta, hogy bocs, de nem!
Azt hiszem, több folyamatból áll, míg valaki "meg nem gyógyul" , úgymond fázisokon esik keresztül. Az eleje rossz, aztán azt hiszi, hogy túl lépett, majd meglátja mosolyogni, vagy éppen hozzá szól és ennyit arról a "vaskos falról", amit felépített, visszaesik, tudja, még mindig szereti. Aztán ismét azt mondja, hogy "Minden oké, már semmit nem érzek iránta, nem áll az utamba" , valami történik és mint a kártyavár borul fel ez az egész mondat.
Így megy ez újra meg újra.
Persze mindenkinél más a sorrend, vagy a jó és rossz napok időszaka, mint ahogyan a "visszaesés" és a "kigyógyult" állapotok mennyisége is. Rengetegszer újra és újra visszaestem, ami annyira betegített, már a csak rossz napoknak is jobban örültem volna, mint az állandó hullámzásnak.
Tudjátok, nem akkor volt rossz, amikor körül vettem magam emberekkel, vagy megláttam egy szerelmespárt az utcán, hanem, amikor egyedül voltam. Rengetegszer voltam egyedül, mert úgy szerettem volna, talán ez miatt bizonyos okokból gyorsabban ment a túllépés, mintha mindenkivel körülvettem volna magam és nem lett volna időm lerendezni magamban.
Ha viszont elfoglaltam magam dolgokkal, akkor is volt egy olyan öt perc, amikor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon nagyon menthetetlenül belezúgtam.
Nincs jobb gyógymód erre az egészre, mint az idő és önmagunk megismerése. Azt hiszem.
Ma már nem érzek semmit, persze, ha látom, akkor eszembe jut, hogy igen tényleg nagyon cuki, mivel van szemem, de ez egyáltalán nem jelent semmit. Már nem csak a "szépségeit" látom, hanem a "rondaságait",magyarul a hibáit is, és itt leginkább a belsőről van szó. Visszagondolva, nem volt akkora szerelem, mint én azt ebben a helyzetben láttam, de mindenképpen jelentett valamit.
Borzasztóan régen volt bejegyzés a blogon, leginkább azért, mert nem volt időm, de mondanivalóm sem. Bar utóbbi nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán. A barátnőm döbbentett rá ma, nyelvtan órán, hogy valójában miért is csinálom.
Hosszú idő után eljött az a pillanat, amikor már nem hat meg egy bizonyos személy hízelgő mosolya, vagy, hogy hozzám szól. Nem esem vissza abba a gödörbe, amiből sokadjára és keservesen kimásztam. Hogy mire gondolok?
Hónapokon át mentem olyasvalaki után, aki még csak rám sem hederített, elhitette, hogy igen is fontos vagyok, aztán egyszer csak gondolt egyet és azt mondta, hogy bocs, de nem!
Azt hiszem, több folyamatból áll, míg valaki "meg nem gyógyul" , úgymond fázisokon esik keresztül. Az eleje rossz, aztán azt hiszi, hogy túl lépett, majd meglátja mosolyogni, vagy éppen hozzá szól és ennyit arról a "vaskos falról", amit felépített, visszaesik, tudja, még mindig szereti. Aztán ismét azt mondja, hogy "Minden oké, már semmit nem érzek iránta, nem áll az utamba" , valami történik és mint a kártyavár borul fel ez az egész mondat.
Így megy ez újra meg újra.
Persze mindenkinél más a sorrend, vagy a jó és rossz napok időszaka, mint ahogyan a "visszaesés" és a "kigyógyult" állapotok mennyisége is. Rengetegszer újra és újra visszaestem, ami annyira betegített, már a csak rossz napoknak is jobban örültem volna, mint az állandó hullámzásnak.
Tudjátok, nem akkor volt rossz, amikor körül vettem magam emberekkel, vagy megláttam egy szerelmespárt az utcán, hanem, amikor egyedül voltam. Rengetegszer voltam egyedül, mert úgy szerettem volna, talán ez miatt bizonyos okokból gyorsabban ment a túllépés, mintha mindenkivel körülvettem volna magam és nem lett volna időm lerendezni magamban.
Ha viszont elfoglaltam magam dolgokkal, akkor is volt egy olyan öt perc, amikor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon nagyon menthetetlenül belezúgtam.
Nincs jobb gyógymód erre az egészre, mint az idő és önmagunk megismerése. Azt hiszem.
Ma már nem érzek semmit, persze, ha látom, akkor eszembe jut, hogy igen tényleg nagyon cuki, mivel van szemem, de ez egyáltalán nem jelent semmit. Már nem csak a "szépségeit" látom, hanem a "rondaságait",magyarul a hibáit is, és itt leginkább a belsőről van szó. Visszagondolva, nem volt akkora szerelem, mint én azt ebben a helyzetben láttam, de mindenképpen jelentett valamit.
Ugyanilyen gondolatokat forgatok a fejembe manapság. Tökéletesen leírtad, mit érzek. :)
VálaszTörlés