Egy a sok közül

 Egy szőke lány, hétköznapi, unalmas élettel, aki otthon gubbaszt a szobája egyik sarkában ahelyett, hogy kimenne az utcára és élne. Vágyakozik az apró, de fontos dolgok után, de ő maga nem bír tenni érte.
 Megtehetné, felállhatna, felvehetné a cipőjét, a kabátot, azt mondhatná "elmentem, majd jövök", senki nem haragudna érte, de nem teszi. Annyira furcsa lenne a változás, már a puszta gondolat is az, inkább vár és figyel, hátha egyszer történik valami, ami nem fog, amíg ő nem tesz érte. Hozzászokott, hogy mindig ott van valaki, aki megmondja mit csináljon, aki mindent odatesz elé, neki pedig csak el kell végeznie. Hiába rossz, zavaró, vagy kényelmetlen, ő tűri, mert nincs elég ereje, ahhoz, hogy kimenjen az utcára és azt mondja "szép az idő" .
 Akkor jön rá, hogy milyen rossz is ez, mikor egy egészen parányi pillanatban képes kilépni ebből a megszokott: komfortzónából. Mert igen, lehet nevetni az emberek előtt, hangosan; lehet táncolni az autósoknak, mert ez eszelős, de fantasztikus érzés! Sírni is lehet, úgy zokogni, hogy már nevetésben törjünk ki a végén, mert annyira fáj, vagy azért mert annyira jó.
 Aztán a lány visszaül az ágy szélére és sajnálja, ami elmúlt. Nem tudja, miért nincs változás. Hol van az öröm, a boldogság? Hiszen, hiszen az előbb még itt volt, megfogta, érezte, és nevetett tőle. Most még sincs kezében, nem is érzi.  Másoktól várja a változást, igen, attól a sráctól, aki mellé leül a buszon, vagy akivel nap, mint nap találkozik, az új baráttól, vagy a régitől, de hiszen ő is tehetne érte, nem? Meg tudná tenni, ha akarná, ha úgy igazán nagyon szeretné.
 Rámosolyoghatna a fiúra a buszon, mondhatná a srácnak, aki tetszik neki, hogy "hé, tetszettél, de ezt nem teheted velem" , elhívhatná az új barátot, jöjjön el ebédre, megdicsérhetné a barátait, amit nem is ért, miért nem tesz meg minden egyes nap, mikor találkozik velük. Végre kimehetne az utcára, csak úgy.  Írhatna valakinek, akinek sosem mert.
 De a lány csak ül, nem megy ki, nem mosolyog rá, nem mondja meg neki, nem is dicsér. Csak hallgat, ugyan olyan személytelenné teszi a világot, mint bárki más.
 Ez a lány pedig én vagyok.
Holnap pedig a lány ki fog menni, hógolyót fog gyúrni, majd azt mondja: "tényleg szép az idő". Mert megteheti.