Múlt

 A múltat nem lehet hátrahagyni. Emlékezni kell rá, nem is lehet mást. Elbújni előle, aztán megtalál,
ismét elbújni, de megint megtalál. Megjelenik egy régi barát, egy ellenség, egy tanár.  Furcsa, hogy mennyire picinyke dolgok fel tudják zaklatni az embert. Lehet, nem sír, vagy ordít, mégis ott motoszkál órákon, napokon, heteken, sőt tovább a fejében.
 Nem szeretek visszatekinteni, a rózsaszín köd szétoszlik, az üresség is sötétebb lesz. Most mégis megteszem.
A múltamban történt egy olyan dolog, amely viszonylag rövid idő alatt gyökeresen megváltoztatott.   Én három évvel ezelőtt iskolát váltottam, mert rengeteg bántalmazás ért lelkileg, sőt még testileg is. Egész alsós korunkig egy jól összeszokott, együttműködő, okos-értelmes osztály voltunk, aztán eljött az ötödik osztály, páran lebuktak hozzánk, új diákok jöttek.  Akkor, akit én a legjobb barátnőmnek tartottam egyszer csak elkezdett barátkozni az új lánnyal, amivel nekem az égvilágon semmi bajom nem volt, egészen addig, amikor már szóba sem állt velem. Elkezdődtek az áskálódások, a folytonos veszekedések, mindenki kavart egymás háta mögött, hazudoztak.
 Nem volt elég az, hogy eltűnt a legjobb barátnőm, már nem voltak barátaim sem, sőt mindenki utált, és nem csak az osztályon belül, úgy éreztem, mintha rémálmomban ébredtem volna fel, az egész iskola piszkált, kifigurázták a nevemet, nevettek rajtam.
 Azt gondolom, az akkori osztályfőnököm legalább annyira hibás volt ebben, mint a gyerekek. A tudtom nélkül rólam kérdezgetett az osztálytársaimtól, engem is kérdezett róluk. Elmondták neki, hogy én otthon sminkelek, így ő mindig azt nézte van-e rajtam smink, belém kötött.
 Ez az egész dolog annyira elfajult, már a családi dolgaimba is beleszóltak,  beszélni kezdtek a szüleimről, azt mondták, én vagyok a hibás, velem van a baj, mert a szüleim elváltak és ez biztosan rosszul érintett engem, miközben végig helyesnek gondoltam az egészet, ráadásul egyáltalán nem érintett rosszul.Az osztályfőnököm folyton hívta az édesanyámat.
 A szülők, pont azoké, akik bántottak, azt mondták anyukámnak, hogy valószínűleg velem van a baj.
Ott tartottunk, amikor már a saját szüleim és családom is kezdett kétkedni bennem. Engem az iskolában folyamatosan megvertek, leköptek, rágógumit dobtak a hajamba, ellöktek, nevettek rajtam, csúfoltak, mindenféle embernek elhordtak, olyat mondtak nekem, amit senki nem érdemel meg. A tanárok lerontották a jegyeim, én sem bírtam jól teljesíteni, minden egyes nap sírtam, sírva aludtam el, iszonytató érzés volt attól rettegni, vajon holnap mi jöhet még. Elment a kedvem az élettől, annyira, hogy kezdtem azt hinni, tényleg megbolondultam és velem van a baj. Azon morfondíroztam, hogyan tudnék véget vetni az egésznek. Egyedül a szüleim voltak azok, akik miatt nem tettem semmit. Olyan ez, mint egy alma, amit beledobunk a neilonharisnya szárába:  a végén megáll, ők voltak nekem a neilonharisnya vége.
 Az a legérdekesebb ebben az egészben, hogy közben is tudtam nevetni, amit máig is tudok, akármilyen rossz dolog is érint. Őszintén leírhatatlan érzés volt, amikor megtudtam,  ennyi volt, vége minden fájdalmamnak, mert jövőre minden szép lesz az új osztályomban.
 Kárpótolt az az ezred másodperc, amíg láttam a meglepődött arcokat.
Életem egyik legszebb három éve ez, amit, ha lehet második életnek nevezni, akkor annak nevezek.
 Most, mikor ismét láttam őket, ismét nagyon csúnya módon kifiguráztak engem. Nem fájt, csak zavart. Zavart, mert nem tudják, nekem milyen fantasztikus életem van, vannak barátaim, családom. Összességében minndenem, amire vágytam.
 Köszönöm a szüleimnek, a sorsnak, az életnek, vagy nevezzük bárhogy, de köszönöm!