Halál

 Én elfogadom a halál gondolatát. Egyszer én is meg fogok halni, ahogyan minden más halandó ember.  Viszont nem értem a rendszert.
 Egyszer mindenkinek eljön az ideje. Ami így helyes, ha lejárt az időnk elmegyünk. Egyesek szerint vége, mások szerint újjászületünk stb., de miért nem az idősek mennek el előbb? Persze általában ez így van, mégis az elmúlt négy hónapban olyan ismerőseim távoztak el, akik csupa szív, élettel teli és rendkívül dinamikus, értelmes, emberek voltak, ráadásul fiatalok is. Nagy családdal, jó házasságban, egészségben.
 Ebben az évben rengeteg kisgyermek született, úgy gondolom, akkor tartható fenn az egyensúly, ha egy új élet jön, akkor egy elmegy.  Ez idáig oké, miért a fiatal, életvidám, nagycsaládos embereknek kell elmenni? Akiknek még annyi szép évük lehetett volna.
 Ezzel szemben ott vannak az idősek, akik persze ugyanolyan fontosak, de nekik már meg volt a lehetőségük élni, szeretni, és valóban sokkal több évet éltek. Miért nem ők, helyettük?
 Ilyen lenne a rendszer? Nekem ne mondja senki, hogy ez igazságos.  Mindenféle megvetés nélkül kérdezem én: Ha Isten valóban létezik, akkor ő így cselekszik? Ennek így kell lennie?
 Mert szerintem nem. 
Öt hónap leforgása alatt négy ismerősöm távozott. A fele pedig fiatal volt még. Nem mondom, hogy ez irgalmatlanul megrázott, viszont akkor is dühít, ha arra gondolok, milyen sokat élhettek volna még.
 A gyerekeik? A családjuk? Kisgyermekek, édesanya és édesapa nélkül? Itt jönnek az ünnepek, és semmi, de semmi nem lesz olyan nekik, mint régen volt. Rémálom igaz? Hogy legyen teljes életük?
Sehogy sem lesz. Valami mindig hiányozni fog.
 Pont a mai napon ment el egyikük. Édesanyám felolvasott egy verset, amit csak úgy talált valamelyik közösségi oldalon.   Az állt benne, hogy, ha valaki elveszíti a szüleit, akkor válik felnőtté.
 Tíz és tizennégy éves felnőtteké kell váljanak, mert már nem lesz az a biztos támasz a talpuk alatt, hirtelen minden megváltozik. Ami eddig természetes volt, kemény küzdelem lesz. Nekem ne mondja senki, hogy egy szülővel át lehet ezt vészelni, mert nem.
 El nem tudom képzelni, mi játszódhat le legbelül bennük. Minden egyes porcikájuk darabokra szakad. Fizikailag érzik, amint meghasad a szívük, elszorul a torkuk, köpni, nyelni nem tudnak. Értelmet veszít minden, ami eddig volt, és még sírni is fájdalmas.
 Mindenben ott látják őket, a gyűrött ruhákban, az el nem készült leckében, a koszos pohárban. Az ürességben.
 Így volna ez egyensúly? Igazságos?