Egyedül
Zalóta, mintha futóhomokban süllyedne, minél jobban kapálózik, annál gyorsabban süllyed. Ó, rosszul van. Mi történhetett?
- Segítség!-ő próbál kiáltani, s senki nem akarja meghallani. -Halljátok!Segítség!- de barátai, nem nyúlnak őérte, s nem is oly fontos.Tünde, Zsejke, Anna, mind elmennek.
Megfogadta, hogy többé nem fut olyan szekér után, amely nem veszi fel. Hát, már nem nyújtja a kezét, ők sem nyújtják érte karjaikat. Elindult haza, a feje zsongott, lábai, mintha rongyból lettek volna, végtagjai elnehezedtek. Nehéz volt a levegő, a fény, a ruhák őrajta, a táskája is.
Végre elérte a buszt. Zúgott körülötte minden, mindenki fáradt volt, s csak úgy ömlött belőlük a sok szó és megterheltség. Zalóta úgy érezte, ő az egyetlen pont, akire ez a sok ember rányomhatja feszültségét, s ez nagyon terhelte őt.
Már az ajtót nyitotta, akkor lerogyott a földre, könnyezett. Annyira szeretett volna sírni, zokogni, veszekedni. Nem volt hozzá ereje. Elgyöngült, jó lett volna, ha a leejtő tetején, van, aki segítő kezét nyújtja. De ő elindult lefelé, visszatartani túlságosan veszélyes lenne, talán saját maga sem ezt akarja. Csak gurul-gurul, egyre gyorsabban közelíti meg a szakadék szélét.
Tündében bízott a legjobban, aki ugyan úgy végignézte mindezt, mégsem tett semmit ellene.
Lassan felállt, bement, becsukta az ajtót, elővette naplóját. Sokáig nézte, gondolkodott, most tényleg le kell írnia, ez történt vele. Elővette a tollát, írni kezdett:
Kiderült, nem vagyok én senki. Nincs szüksége rám, egy pótlék voltam. A szokásaink elvesztek. Csak úgy. A szívem szakad bele, hiába keresem a kezét, hiába nézem a szemét, ő elfordul tőlem. S, most én vagyok az elkerült, az, aki azt mondja a legjobb barátnőjének "Szeretlek!", de már csak kikerülő választ kap. - Ekkor felállt odasétált a polcához, levette a közös képet, amin Tünde és Zalóta állnak, zokogni kezdett. Szeretett volna dühös lenni. Nem tudott. Lekuporodott a hideg kőre, álomba sírta magát. Hol vannak a barátok, ha a legrosszabb napokat éljük?
- Segítség!-ő próbál kiáltani, s senki nem akarja meghallani. -Halljátok!Segítség!- de barátai, nem nyúlnak őérte, s nem is oly fontos.Tünde, Zsejke, Anna, mind elmennek.
Megfogadta, hogy többé nem fut olyan szekér után, amely nem veszi fel. Hát, már nem nyújtja a kezét, ők sem nyújtják érte karjaikat. Elindult haza, a feje zsongott, lábai, mintha rongyból lettek volna, végtagjai elnehezedtek. Nehéz volt a levegő, a fény, a ruhák őrajta, a táskája is.
Végre elérte a buszt. Zúgott körülötte minden, mindenki fáradt volt, s csak úgy ömlött belőlük a sok szó és megterheltség. Zalóta úgy érezte, ő az egyetlen pont, akire ez a sok ember rányomhatja feszültségét, s ez nagyon terhelte őt.
Már az ajtót nyitotta, akkor lerogyott a földre, könnyezett. Annyira szeretett volna sírni, zokogni, veszekedni. Nem volt hozzá ereje. Elgyöngült, jó lett volna, ha a leejtő tetején, van, aki segítő kezét nyújtja. De ő elindult lefelé, visszatartani túlságosan veszélyes lenne, talán saját maga sem ezt akarja. Csak gurul-gurul, egyre gyorsabban közelíti meg a szakadék szélét.
Tündében bízott a legjobban, aki ugyan úgy végignézte mindezt, mégsem tett semmit ellene.
Lassan felállt, bement, becsukta az ajtót, elővette naplóját. Sokáig nézte, gondolkodott, most tényleg le kell írnia, ez történt vele. Elővette a tollát, írni kezdett:
Kiderült, nem vagyok én senki. Nincs szüksége rám, egy pótlék voltam. A szokásaink elvesztek. Csak úgy. A szívem szakad bele, hiába keresem a kezét, hiába nézem a szemét, ő elfordul tőlem. S, most én vagyok az elkerült, az, aki azt mondja a legjobb barátnőjének "Szeretlek!", de már csak kikerülő választ kap. - Ekkor felállt odasétált a polcához, levette a közös képet, amin Tünde és Zalóta állnak, zokogni kezdett. Szeretett volna dühös lenni. Nem tudott. Lekuporodott a hideg kőre, álomba sírta magát. Hol vannak a barátok, ha a legrosszabb napokat éljük?
/Péli Fanni/
Képek az Unsplash-ról. P.S.: Jó olvasgatást itt a blogon!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése