Csak azt lehet leírni, ami fáj

Csak azt lehet írni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. -Móricz Zsigmond 

 Valóban. Az ember fejében akkor születnek a legjobb gondolatok, amikor a legrosszabbul érzi magát.
Amikor tényleg padlón van, és az érzelmei össze-vissza kavarognak, elhagyottnak, butának, szomorúnak, vagy éppen dühösnek érzi magát.
 Számtalanszor előfordult már, hogy akkor sikerült leírnom egy novellát, verset, történetet (De, előtte már persze tervben volt, csak nem jött az ihlet.) , amikor már rendesen kisírtam magam, vagy épp sírás közben.  Nem feltétlenül, vagy nem mindig kapcsolódnak a történetek a rossz érzés okához. Csak egyszerűen ez egy elég erős érzés, ahhoz, hogy elindítson valamit.  Az egyik ilyen kisebb történet: Fehér - is így íródott.

 Ezen kívül rengetegszer van, hogy régi sérelmekből merítek. Vagy éppen mostaniakból.  (Ezzel kapcsolatban lesz bejegyzés.)

Néha pedig másokéból is. Rengetegszer van, hogy pont ez miatt nem szeretem azt, amit leírtam, zavarosnak látom és túl őszintének, míg, ha kívülről úgy látszik is, hogy másról szól, mert másról, de valamennyire rólam.

 Ez egy erős dolog, lehet, belülről nagyon rossz és szét tép, de, amikor leírok valamit, akkor az megkönnyebbülés, sőt hihetetlen, mert ilyen szempontból jót hoz ki belőled.