Virágkoszorú

Csak azt lehet írni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. -Móricz Zsigmond   Valóban. Az ember fejében akkor születnek a legjobb gondolatok, amikor a legrosszabbul érzi magát. Amikor tényleg padlón van, és az érzelmei össze-vissza kavarognak, elhagyottnak, butának, szomorúnak, vagy éppen dühösnek érzi magát.  Számtalanszor előfordult már, hogy akkor sikerült leírnom egy novellát, verset, történetet (De, előtte már persze tervben volt, csak nem jött az ihlet.) , amikor már rendesen kisírtam magam, vagy épp sírás közben.  Nem feltétlenül, vagy nem mindig kapcsolódnak a történetek a rossz érzés okához. Csak egyszerűen ez egy elég erős érzés, ahhoz, hogy elindítson valamit.  Az egyik ilyen kisebb történet:  Fehér  - is így íródott.  Ezen kívül rengetegszer van, hogy régi sérelmekből merítek. Vagy éppen mostaniakból.  (Ezzel kapcsolatban lesz bejegyzés.) Néha pedig másokéból is. Rengetegszer van, hogy pont ez miatt nem szeretem azt, amit leí...

 Az ember fejét elöntik a kínzó gondolatok, éjjel-nappal lázasan motoszkál benne minden, ami zavarja, amitől fél, ami miatt aggódik, addig míg valótlan dolgokon el nem kezd rágódni, összeesküvés elméleteket sző, zavarja a testsúlya, a nem létező ellenségei, a néni a buszon, aki furán néz rá, mert azt hiszi, hogy vele van baja. Tönkremennek a kapcsolatai, mind családon, baráti körökön, ismerősökön belül, s begubózik.  Mi ez? Depresszió. Mindet ő teszi, saját magával, mert olyan dolgokat képzel be, amelyek nem is valóságosak.  Teljes mértékkel felborítja a körülötte lévő emberek rendezettségét és tönkre teszi a boldogságukat. Miatta fognak aggódni.  Nos nyíltan  leírom, ezt érzem legbelül. Régen volt már, hogy megosztottam saját érzésemet ilyen formában. Így azt gondoltam, hogy most eljött az ideje.  Néha nem tudom eldönteni, hogy, amit gondolok az tényleg úgy van-e. Olyan dolgokban, mint a testsúlyom, az ellenségeim, barátaim. Van, amikor jobb, akkor azt...

Azt hittem elmúlt, Azt hittem nem fáj már. Néha-néha rám köszön Sötét szobámban a magány. Én igen, de te Nem gondolsz már rá. Mondd miért? Miért bántottál? Kép

Zalóta, mintha futóhomokban süllyedne, minél jobban kapálózik, annál gyorsabban süllyed. Ó, rosszul van. Mi történhetett? - Segítség!-ő próbál kiáltani, s senki nem akarja meghallani. -Halljátok!Segítség!- de barátai, nem nyúlnak őérte, s nem is oly fontos.Tünde, Zsejke, Anna, mind elmennek.  Megfogadta, hogy többé nem fut olyan szekér után, amely nem veszi fel. Hát, már nem nyújtja a kezét, ők sem nyújtják érte karjaikat. Elindult haza, a feje zsongott, lábai, mintha rongyból lettek volna, végtagjai elnehezedtek. Nehéz volt a levegő, a fény, a ruhák őrajta, a táskája is.   Végre elérte a buszt. Zúgott körülötte minden, mindenki fáradt volt, s csak úgy ömlött belőlük a sok szó és megterheltség. Zalóta úgy érezte, ő az egyetlen pont, akire ez a sok ember rányomhatja feszültségét, s ez nagyon terhelte őt.  Már az ajtót nyitotta, akkor lerogyott a földre, könnyezett. Annyira szeretett volna sírni, zokogni, veszekedni. Nem volt hozzá ereje. Elgyöngült, jó lett volna, h...