Az út...
Hallgatom a madarakat. Hallgatom a csendet. Egyszerre szenvedek és vagyok boldog.
Tudom, hogy mit csinálok, egyik lépést teszem a másik után, érzem a talajt piros cipőm talpa alatt, érzem a szelet bőrömön, érzem a fák és növények jellegzetes illatát, majd ugrálok, szökellek fel az égig. Táncolok, ahogy jól esik, kinevetem magam, kinevetem az egész világot!
Azon kapom magam, hogy sírok, de nem tudom miért, olyan boldog vagyok, aztán bűntudatom lesz , hisz én már tudom, amit más nem, és elönt a rosszullét magamtól, hogy csak én tudom, de másnak nem mondhatom el... nem, erre nekik kell rájönniük, én nem segíthetek.
Olyan különleges érzés, akkor is az volt, mikor először jártam arra, azt hittem, hogy tovaszáll, mint a cigaretta füst, ahogy az ég felé kígyózik és tovább szállítja a szél... tévedtem, mindig ugyan olyan, egyedül ott vagyok önmagam, teljesen egyedül, a gondolataimba burkolózva, mindent átlátok, mindent tudok, megértem mi miért van, olyan csodálatos ez, mintha, egy részem ott lenne igazi, mintha oda tartozna.
Nem aggódom felszínes dolgokon, elfogadom önmagam, ott a hatalmas rossz is eltörpül a gyönyörű dolgok mellett.
Ha végig megyek a kis poros úton, megértem, hogy ki vagyok, értem miért élek.
Kissé hasonlít rám, egyik oldalán az erdő, a gyönyörű fák, a madár csicsergés, a kiszűrődő zajok, mindenféle növény, olyan nyugodtnak tűnik, de legbelül teli, s teli élettel. A másik fele kopárabb, felszínes, és rossz dolgokra pazarolt, nem igazi, tömeg gyártmány, felesleg, haszontalan. Kiölték belőle az életet, az olyan dolgok, amiknek nem kellene ott lenni, amik nem is számítanak az életben.
Tudom, hogy mit kell tennem, véget kell vetnem a kopár, felszínes, hazugságnak, be kell ültetnem virágokkal, fákkal, növényekkel, ki kell dobnom az értéktelen dolgokat, helyette sok-sok értékes pillanatot, érzést kell szereznem.
A kopár, felszínes hazugság kiölte belőlem a legfontosabb részem. Vissza kell nyernem tőle, mert így nem én vagyok. Kiölte az érzéseimet, felszínes, hazug, lettem, hazudtam magamnak, aki elvakultam szennytől, amivel körbevettem magam.
Azt kell tennem, amitől boldog vagyok, azokkal kell lennem, akiket szeretek. Tudnom kell ki vagyok, vissza kell szereznem az érzéseimet, mert most nincsenek.
Tudom, hogy mit csinálok, egyik lépést teszem a másik után, érzem a talajt piros cipőm talpa alatt, érzem a szelet bőrömön, érzem a fák és növények jellegzetes illatát, majd ugrálok, szökellek fel az égig. Táncolok, ahogy jól esik, kinevetem magam, kinevetem az egész világot!
Azon kapom magam, hogy sírok, de nem tudom miért, olyan boldog vagyok, aztán bűntudatom lesz , hisz én már tudom, amit más nem, és elönt a rosszullét magamtól, hogy csak én tudom, de másnak nem mondhatom el... nem, erre nekik kell rájönniük, én nem segíthetek.
Olyan különleges érzés, akkor is az volt, mikor először jártam arra, azt hittem, hogy tovaszáll, mint a cigaretta füst, ahogy az ég felé kígyózik és tovább szállítja a szél... tévedtem, mindig ugyan olyan, egyedül ott vagyok önmagam, teljesen egyedül, a gondolataimba burkolózva, mindent átlátok, mindent tudok, megértem mi miért van, olyan csodálatos ez, mintha, egy részem ott lenne igazi, mintha oda tartozna.
Nem aggódom felszínes dolgokon, elfogadom önmagam, ott a hatalmas rossz is eltörpül a gyönyörű dolgok mellett.
Ha végig megyek a kis poros úton, megértem, hogy ki vagyok, értem miért élek.
Kissé hasonlít rám, egyik oldalán az erdő, a gyönyörű fák, a madár csicsergés, a kiszűrődő zajok, mindenféle növény, olyan nyugodtnak tűnik, de legbelül teli, s teli élettel. A másik fele kopárabb, felszínes, és rossz dolgokra pazarolt, nem igazi, tömeg gyártmány, felesleg, haszontalan. Kiölték belőle az életet, az olyan dolgok, amiknek nem kellene ott lenni, amik nem is számítanak az életben.
Tudom, hogy mit kell tennem, véget kell vetnem a kopár, felszínes, hazugságnak, be kell ültetnem virágokkal, fákkal, növényekkel, ki kell dobnom az értéktelen dolgokat, helyette sok-sok értékes pillanatot, érzést kell szereznem.
A kopár, felszínes hazugság kiölte belőlem a legfontosabb részem. Vissza kell nyernem tőle, mert így nem én vagyok. Kiölte az érzéseimet, felszínes, hazug, lettem, hazudtam magamnak, aki elvakultam szennytől, amivel körbevettem magam.
Azt kell tennem, amitől boldog vagyok, azokkal kell lennem, akiket szeretek. Tudnom kell ki vagyok, vissza kell szereznem az érzéseimet, mert most nincsenek.
Ez fantasztikus lett. Komolyan. Őszinte, és... Te. Köszönöm.
VálaszTörlésInkább én köszönöm! Próbálok őszinte lenni magamhoz.
Törlés