Rozi

 Juli benn játszott a poros szoba közepén, az egykor fehér szőnyegen. Még csak nem is nyüzsgött. Szép csendben elvolt. Játszadozott.
 Rozi a babája, szőke hajú, telt rózsaszín pofija és üvegszemei, amelyek fel-le csukódtak minden egyes mozdulatnál, különösen bájossá tették, s így egészen hasonlított kis gazdájára, akin apró, piros kantáros szoknya, térd alá érő, csíkos rövidnadrág volt. Szállós szőke haja két copfba kötve csüngött a feje tetején. Huncut szemei szinte mosolyogtak miközben kis szájacskájával babája hangját utánozta.
 - Óriás néni?- motyogta Juli,elváltoztatott, vékony hangon, ahogy elképzelte, miként folytat Rozival beszélgetést.
 - Igen Rozi? - válaszolt, most a saját hangján, babája szemébe nézve.
Hirtelen kintről tompa dörömbölés hallatszott, érezni lehetett, hogy távolról jön, de a plafonról mégis elkezdett hullani a fehér vakolat. Juli gyorsan odakapott fejecskéjéhez és leszedte a ráhullott darabokat, majd Rozihoz fordult:
 - Nem kell félned! Én sem szoktam! Megkérdezzem anyától, hogy mi volt ez a hang? - nézett nagy kérdező szemekkel legkedvesebb barátjára, majd megsimította a buksiját. -Ne aggódj, mindjárt jövök!-szólt oda neki még egyszer.
- Jó, de siess vissza, mert félek nélküled! - játszotta el babája válaszát, és már ki is libbent a szűkös, koszos konyhába. Az édesanyja éppen konzerveket számolgatott és az járt a fejében, vajon kitart-e még félévig. Ha szerencséjük van, akkor kaphatnak utánpótlást. Akkor talán karácsonyig is elég étel lesz. Aggodalmasan végigfuttatta szemét az asztalon lévő dobozokon és azzal a lendülettel meg is fordult.
 - Anya! Anya! Rozi nagyon fél! Mi volt ez a hang? - kérdezte bizonytalanul, kissé remegő hangon.
Édesanyja ideges mosolyt vetett felé. A kislány tekintetére azonban még jobban meglágyult. Felkapta és ölében beszaladt Julival abba a szobába, amelyben a kislány előbb játszadozott. Leültek a szőnyegre.
 Az édesanya fogta Rozit és beleültette Julcsi ölébe.
 - Nézd, így biztonságban van már.- bár tudta, a kislány akármilyen bátor is, nyilvánvalóan  ő az, aki fél.
 - Nem lesz semmi baj?- kérdezte Julcsi- Rozi tudni szeretné.- ezt egy nagy sóhaj követte.
 - Nem lesz kincsem, mondd meg Rozinak, hogy nagyon vigyázok  rátok! - majd mókásan kacsintott. Hátha enyhíthet a kislány feszültségén.  Már épp indult ki, amikor Juli ismét megszólalt:
 - Anya! A papa mikor jön haza? Mondd mikor?- könyörgött a kicsi. Édesanyja visszanézett rá, enyhén elmosolyodott, ismét elindult a konyhába.
 - Nem jön haza? Igaz? Ezért nem mondod el nekem? Ugye anya? -könnye lecsurgott apró orcáján, mígnem a poros földre hullott. - Igaz? Ugye, igaz?- folytatta a sírástól el-el csukló hangon. Felnézett édesanyjára, figyelmét nem kerülte el, annak időnként megremegő szája.
 - Ugyan, kicsim, hogy mondhatsz ilyet! - válaszolta taglaltan. Szemében üresség tükröződött.
 - Hazudsz! Azért volt itt a bácsi! Azért! Hallottam, ne tagadd le!- küszködött a sírással- Hallottam, amikor mondta!
 Édesanyja ráemelte gondterhelt tekintetét. Leguggolt hozzá és megcirógatta kislánya pofiját. Tétovázott vajon erre mit mondjon? Bele sajdult a szíve, már csak a gondolatba is, meg kell mondania az igazat! Meg kell mondania.  Lassan, vontatottan hozzáfogott:
 - Megígéred, hogy nem leszel szomorú?- kérdezte az anya. - Ígérd meg!
 - Megígérem!- jött a halk válasz.
 - Nagyszerű! - könnyek szöktek szemébe- Apa jól van, csak nem jöhet haza,  fentről a Mennyországból vigyáz már ránk. Onnan figyeli, hogy jó kislány vagy-e, ezért mindig jónak kell lenned! Azért figyel, nehogy bajod essen!
 - Soha nem jöhet vissza...- suttogta halkan Juli, újra és újra. Könnyei  megindultak, patakban folyt végig arcán.  Édesanyja magához ölelte, letörölgette könnyeit. Mellkasához szorította fejét.
 - Ssss! Semmi baj, semmi baj...-súgta halkan Juli fülébe- Nem lesz semmi baj!
 A csendet ismét nagy robaj szakította félbe. Ez már közelebbről jött. Majd újra hallatszott egy. Ez még közelebbről , és minden csattanással egyre közelebb ért. A ház fala megremegett, hullott a vakolat is. Julcsi felvonta szemöldökét, apró száját szóra nyitotta:
 - Ez... Ez az? Ez a háború?- kérdezte, bár tudta a választ rá. Mégis az ellenkezőjét szerette volna hallani.
  Durranás követtea kérdést. Vészjósló sikoly hallatszott közelről, ismét durranás.  Ez után egy sokkal hangosabb üvöltés hasított a levegőben, érteni nem lehetett, nem is volt idő rá. Az apró ház fala bedőlt, a mennyezet hangos recsegéssel, mindent elsöprő erejével rászakadt, a még álló téglafalra magaalágyűrve  a bent tartózkodókat.
 A kiáltás: - Ki a házból! Futás!- bár, hiába.