Az a bizonyos plátói...
Sziasztok! Borzasztóan régen volt bejegyzés a blogon, leginkább azért, mert nem volt időm, de mondanivalóm sem. Bar utóbbi nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán. A barátnőm döbbentett rá ma, nyelvtan órán, hogy valójában miért is csinálom. Hosszú idő után eljött az a pillanat, amikor már nem hat meg egy bizonyos személy hízelgő mosolya, vagy, hogy hozzám szól. Nem esem vissza abba a gödörbe, amiből sokadjára és keservesen kimásztam. Hogy mire gondolok? Hónapokon át mentem olyasvalaki után, aki még csak rám sem hederített, elhitette, hogy igen is fontos vagyok, aztán egyszer csak gondolt egyet és azt mondta, hogy bocs, de nem! Azt hiszem, több folyamatból áll, míg valaki "meg nem gyógyul" , úgymond fázisokon esik keresztül. Az eleje rossz, aztán azt hiszi, hogy túl lépett, majd meglátja mosolyogni, vagy éppen hozzá szól és ennyit arról a "vaskos falról", amit felépített, visszaesik, tudja, még mindig szereti. Aztán ismé...