Virágkoszorú

 Én elfogadom a halál gondolatát. Egyszer én is meg fogok halni, ahogyan minden más halandó ember.  Viszont nem értem a rendszert.  Egyszer mindenkinek eljön az ideje. Ami így helyes, ha lejárt az időnk elmegyünk. Egyesek szerint vége, mások szerint újjászületünk stb., de miért nem az idősek mennek el előbb? Persze általában ez így van, mégis az elmúlt négy hónapban olyan ismerőseim távoztak el, akik csupa szív, élettel teli és rendkívül dinamikus, értelmes, emberek voltak, ráadásul fiatalok is. Nagy családdal, jó házasságban, egészségben.  Ebben az évben rengeteg kisgyermek született, úgy gondolom, akkor tartható fenn az egyensúly, ha egy új élet jön, akkor egy elmegy.  Ez idáig oké, miért a fiatal, életvidám, nagycsaládos embereknek kell elmenni? Akiknek még annyi szép évük lehetett volna.  Ezzel szemben ott vannak az idősek, akik persze ugyanolyan fontosak, de nekik már meg volt a lehetőségük élni, szeretni, és valóban sokkal több évet éltek. Miért n...

Nem számít,  pofára esel, vagy sem, ha volt egy pillanat, ami csodálatos volt. Egy perc, amíg jól érezted magad. Azért megéri pofára esni, és akár heteken hónapokon gyászolni, a boldogság elmúlását.  Ezért próbáld meg, még ha félsz is, mert lehet, hogy nem bukhatsz, ha nem próbálod meg, de nyerni biztosan nem fogsz.  Máté Péter is ezt mondja: "Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár. " , "Addig van remény, minden perc ünnepel, hinni kell, ó hidd hát el!"  "Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár!" Lehet, csak egy napig tartott, vagy talán öt percig, sőt még addig sem, de azért az ici-pici boldogságért megérte pofára esni.  - Hogy miért?  Mert boldog voltam, úgy tényleg. Igen, tiszavirág életű volt, mégis felért a keserű utóízzel.  Sőt, azt sem tudom pontosan, ez volt-e valami, fene tudja, viszont jó volt. Nem tudom, jót nevet-e rajtam, nem is érdekel, de nevetséges nem vagyok. Miért írom ezt most le? - Sokáig szomorú voltam, még,...

  Kik vagyunk mi? Mi az első gondolata rólunk, a velünk szembejövő embernek?  Minden emberben ott van az előítélet. Mindenkiben. Még abban is, aki azt mondja, hogy ő nem előítéletes.  Meglátunk valakit, majd pedig gondolunk róla valamit, ez az előítélet, nyilván jó és rossz is lehet egyaránt.  Persze a rossz előítélet sem feltétlenül árt, mert meg is védhet minket.  Viszont nem tudom felfogni,  miért kell a másik ember tudtára adni, ha nem tetszik valami. Természetesen most olyan helyzetekről beszélek, amikor a két ember nem ismeri egymást. Hónapokkal ezelőtt január környékén, szembesültem ezzel durvábban. Nagyon folyt az orrom, nálam pedig nem volt papírzsebkendő, így leszólítottam egy lányt, hogy van-e nála, és, ha igen, akkor tud-e adni. Nem volt nála, viszont közvetlenül mellette sétált egy nő, akit szintén leszólítottam (Persze gondolom látta, mikor leszólítottam a lányt, lehet,  azt hitte valamit kérek tőle, ő pedig nem adott, ezért szólítom...

 A múltat nem lehet hátrahagyni. Emlékezni kell rá, nem is lehet mást. Elbújni előle, aztán megtalál, ismét elbújni, de megint megtalál. Megjelenik egy régi barát, egy ellenség, egy tanár.  Furcsa, hogy mennyire picinyke dolgok fel tudják zaklatni az embert. Lehet, nem sír, vagy ordít, mégis ott motoszkál órákon, napokon, heteken, sőt tovább a fejében.  Nem szeretek visszatekinteni, a rózsaszín köd szétoszlik, az üresség is sötétebb lesz. Most mégis megteszem. A múltamban történt egy olyan dolog, amely viszonylag rövid idő alatt gyökeresen megváltoztatott.   Én három évvel ezelőtt iskolát váltottam, mert rengeteg bántalmazás ért lelkileg, sőt még testileg is. Egész alsós korunkig egy jól összeszokott, együttműködő, okos-értelmes osztály voltunk, aztán eljött az ötödik osztály, páran lebuktak hozzánk, új diákok jöttek.  Akkor, akit én a legjobb barátnőmnek tartottam egyszer csak elkezdett barátkozni az új lánnyal, amivel nekem az égvilágon semmi bajom ne...